A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek. Egy hét volt hátra abból az életből. Becsatoltam a biztonsági övemet, felhajtottam a tálcát, és az ülésemet függőleges helyzetbe állítottam. Az Etna havas csúcsa szikrázott a napsütésben. Dagadt felhők heverésztek a gömbölyű égen, árnyékuk az alvó vulkán robusztus oldalára vetült. Odalent kúsztak a hernyónyi buszok, fegyelmezett libasorban araszoltak az autók a sztrádán, idegesen szaladgáltak a fürge robogók a belváros utcáin, a kikötőben fekete füst csapott fel egy Málta felé induló komp kéményéből, tankerek, hadihajók érkeztek, fehér szárnyak raja körözött az apró halászhajók felett. A magasból minden olyan egyszerűnek és szépnek tűnt. Az ilyen pillanatok ragadtak magukkal igazán, ezekben az életemen kívüli pillanatokban éreztem otthon magam, távolodás vagy közeledés közben, amikor végre egyedül voltam, amikor végre egyedül lehettem. A hegy lassan fordult, mint egy elnagyolt díszlet egy hatalmas színpadon. Ahogy néztem, mintha önmagamba néztem volna, csend volt, több milliárd tonnányi csend.